A Keletiből Hongkongba

Valami félelmetes, veszélyes, civilizálatlan ingovány messze Oroszország belsejében, erősen kutyafejű polgárokkal. Nagyjából ennyit sejthet Tatárföldről az, aki leragadt a középkori, aztán az azok alapján újraköltött beszámolóknál.

A szépségéről messze földön híres tatár hercegnő, Szjujumbike (ejtsd: Szjujumbike) nagyon megtetszett Rettegett Ivánnak, olyannyira, hogy az orosz cár el is jegyezte őt. Szjujumbike azonban kikötötte: csak akkor kelhetnek egybe, ha Iván hét nap alatt felépíti neki Kazany legmagasabb tornyát. Több sem kellett a nagyhatalmú uralkodónak, mestereivel gyorsan felhúzatta a kívánt építményt. A világszép tatár hercegnő viszont nem kívánta alávetni magát és szeretett népét a cárnak – inkább levetette magát a toronyból.

Bármi legyen is igaz a megindító történetből, ami biztos, az az, hogy IV. (Rettegett/Грозный) Iván 1552-ben (ekkor volt Eger sikertelen török ostroma is, ugye) leigázta és birodalmához csatolta a volgai tatárok fővárosát, egyben az ilyenkor szokásos eljárást követve lemészárolta a kazanyiak többségét. A Szjujumbike tornyának nevezett épület viszont ma is áll a kazanyi Kremlben. (Iván pedig a moszkvai Vörös téren a kazanyi és asztahanyi kánság elfoglalásának emlékére felépíttette a jól ismert Vaszilij Blazsennij templomot.)

Saját kutatásaim alapján a Szjujumbike-sztorihoz még annyit tudok hozzátenni, hogy Kazany tele van szebbnél szebb egzotikus szépségekkel: keleties arcformák kék szemmel és hófehér bőrrel, esetleg szeplőkkel, vagy éppen az oroszosan magas, vékony formához sötétebb bőr és vágott szemek. Szóval lehet, hogy van benne valami.

(A jobboldali képen Szjujumbkike és a tornya, ahogy az artnow.ru művésze látja.)

A harkovi állomáson éjjel 2-kor, frissen zuhanyozva, a maradék ukrán pénzt rubelre váltva, egy orosz nénivel és a hozzá tartozó bácsival, valamint egy kisebb csoport, valamilyen Kaukázus-környéki nyelven beszélő muszlim fiatallal várakoztam. Késett a vonat Szimferopolból.

A Szamovárnál - éjjeli csendélet a harkovi pályaudvaron

Mikor ázsiai külsejű, harminc körüli útitársammal (mint másnap elmondta, apja koreai, anyja ukrán, ő ukrán állampolgár, és láthatólag elég rosszul viseli, amikor az országa határőrei poénkodnak a származásán) beléptünk a hálókocsifülkébe, ott már horkolt egy ötvenes úr. Szépen vasalt piros csíkos inge egy vállfán függött.

Amikor 1) megszólítottam a mellettem utazó belgiumi ukrán-orosz lányt (asszonyt); 2) éjszakai taxis városnézésre mentem Harkovban; és 3) a hálókocsiút előtt lezuhanyoztam a pályaudvari mosdóban.

Gyerekeknek nem szabad a pályaudvaron a peronokon labdázniuk, de ha mégis ezt tennék, akkor se szedjék ki az elgurult lasztit a sínek közül – nagyjából így foglalható össze annak az edukatív kisfilmnek a lényege, amelyet a Kijev és Harkov között helyenként 150-nel hasító, egészen remek vonat monitorjain vetítettek. (Ezen kívül volt még – szerencsére hang nélkül – ismeretterjesztő film is az ipari kenyérsütésről.)

A Kijev-Harkov vonaton

Dása papírra vár

Mellettem Dása utazott, aki kezdeti, szláv jellegű kommunikációs kísérleteimet megelégelve angolra, majd – miután elmondta, hogy másfél éve a belgiumi Liège-ben (nem líge, nem lízs, hanem liezs, köszönöm – a szerk.) él –, az általa preferált franciára váltott.

A harkovi Dása tévés rendezőként végzett és dolgozott (például valóságsókban) Ukrajnában, míg férjhez nem ment egy túl jól sikerült belgiumi barátnőlátogatáson megismert fiúhoz. Megtanult franciául, flamandul viszont egyelőre nem sikerült neki, pedig az megkönnyítené, hogy eredeti szakmájában dolgozhasson. Addig is felszolgáló a férje családjának éttermében.

Most éppen azért van otthon, mert lejárt az útlevele, viszont az ukrán hatóságok kifogytak az útlevélpapírból, és azt sem tudják megmondani, hogy mikor lesz újra. Majd. Szóval Dása elég ideges.

Mikor szóba kerül, merre utazom, szörnyülködik: ő ezer euróért sem menne arrafelé.

Arra, hogy szerinte érdemes-e éjjel 11 és a voronyezsi vonat fél 2-es indulása közötti időben bemenni szétnézni a harkovi belvárosba, azt mondja, ő biztos nem menne, de látja rajtam, hogy nem vagyok teljesen normális, úgyhogy hív nekem taxit, és beszél a pilótával. Így is lett. Köszi, Dása!

Dása a harkovi pályaudvar előtt, 22:50-kor

Többen követelték, hogy számoljak be kulináris élményeimről. Ezennel útjára is bocsátom az A Keletiből Hongkongba Úti gasztró című rovatát.

A fokozatosság jegyében hazaival kezdünk.

Másnapos rántott csirkecomb állott savanyú uborkával, fagyis dobozban tálalva. Hozzá Cerbona szelet és ásványvíz.



Hely: Lembergtől keletre
Ár: N/A
Iz: 5/5
Ár-érték arány 5/5
Megjegyzés: Köszi, Anya!

Az előző részben már belelkendezett kijevi metrón remekül be lehet utazni a várost. A város központja a Függetlenség tér (Майдан Незалежності), illetve az ezzel jó hosszú alagútrendszerrel összekötött Krescsatik (Хрещатик) nevű állomás. A Krescsatik nem mellesleg - amellett, hogy itt van a parlament is - Kijev fő bevásárló és buliutcája, amely hétvégenként többnyire le van zárva, és koncerteknek, egyebeknek ad helyet.

Koncert a Majdan Nyezalezsnosztyi és a Krescsatik találkozásánál. Mutatom balra a nagyfeszültséget.

A metróállomások rendszerint jó mélyen vannak (igen, atom ellen is véd). Olyannyira, hogy amikor másodszor jártam az Arszenal állomáson (bénáztam), lemértem, hogy 4 perc 21 másodpercig tart a lejutás. (Mikor az ember már éppen úgy érzi, hogy mindjárt le/felér, át kell menni egy következő mozgólépcsőre.) Igazából nem nyúltam nagyon mellé, a később megnézett wikipédia szerint ugyanis az Arszenal 105,5 méterével jelenleg a világ legmélyebben fekvő metróállomása. (A budapesti Deák téri metróállomás 38 méterre van a felszíntől.)

Magyarok Kijevben

Az Arszenalhoz közel van a Szent Miklós templom (Церква святого Миколая), ahova vasárnap, éppen istentisztelet idején értem. A park útjain (!) brutális terepjárók várakoztak, a kis templomban és körülötte pedig békés hívők álltak, ültek, énekeltek, imádkoztak.

- És, Kijevben voltál már? – próbáltam továbblendíteni egy kárpátaljai ismerősömmel folytatott beszélgetést, nagyjából 12 éve.
- Minek lettem volna? – kérdezett vissza.

Remélem, azóta meggondolta magát. Én legalábbis nem sok olyan külföldi helyre emlékszem, ahol ilyen gyorsan ennyire otthon éreztem volna magam. (Nem mintha ez lenne a fő szempont, de mégis segíti az akklimatizációt egy hosszú út elején.)

A kijevi főpályaudvar, bénán fotózva

Kezdődött azzal, hogy a 24 órás vonatút után a pályaudvarról kilépve a kijevieket láthatóan teljesen lebénító vihar és zápor fogadott. Miután esernyőmet kinyitva, többé-kevésbé határozott léptekkel elindultam a mintegy 100 méterre lévő metrómegállóhoz (igen, itt is elfelejtették a föld alatt összekötni a közlekedési eszközöket), az eső elálltára váró tömegből egy fickó bekéredzkedett az ernyőm alá. A nagyjából egy perces caplatás alatt rekordsebességgel, három lépésben jutottunk el Puskás öcsiig. (1. Ejnye, ez az eső: ma már másodszor ázom el; 2. Honnan jöttél?; 3. Még nem voltam, viszont Ferenc Puskást mindenki ismeri.)

Szovjet metró

A következő istenhozott-élmény a Budapesten éppen leselejtezett szovjet metrókocsik látványa (továbbá hangja, szaga és tapintása). A Magyarországon kifejlesztett készségek itt is kiválóan működnek (záródó ajtó megtartása tenyérrel, ajtón berontó néni elől haránttartásban történő kitérés, rosszabb esetben tompítás stb.), leszámítva, hogy nem mindig van ott kapaszkodó, ahol az ember megszokta. És itt is ugyanaz a hülyeség: a kijelző nem a következő metró érkezéséig, hanem ez előző eltávozásától számol. Itt a bizonyíték:

Az ember valósítsa meg gyerekkori álmait - amint erre lehetősége adódik.

Ha az önmagunknak tett ígéretek valóra váltása objektív (de tényleg!) okokból nem menne, még mindig megmaradhat az erre való törekvés.

Akinek a témakör ennél bővebb és szemléletesebb kifejtésére lenne igénye, tekintse meg az Up! (Fel!) című rajzfilm első pár percét.

(Itt hívnám fel a figyelmet arra, hogy nem helyes megoldás, ha hasonló frusztrációink
miatt majdani gyermekünket színésznek/modellnek adjuk!)

Ha viszont éppen úgy jön ki, hogy minden (idő, élethelyzet, pénz stb.) stimmel, ne szívassuk többé gyerekkori önmagunkat, mert örökké mérges lesz ránk. És teljesen igaza lesz.

Na, lássuk!

Nem is rendes utazó, aki még sosem ment végig a transzszibériai expresszen. Különösen, ha már egész Európát bevonatozta, Belfasttól Isztambulig, Narviktól Palermóig és Lisszabonig.

Ha a kettővel ezelőtti mondatban megfogalmazott állítás igaz lenne, magamra sem tekinthetnék rendes utazóként még a mostani utat követően sem (tehát nem igaz), hiszen a Bajkál után a tervek szerint Mongólia jön.

A már gyerekkoromban is felvetődött komoly logisztikai probléma (hogy kéne Mongóliát és Vlagyivosztokot _is_ megnézni, ha egyszer a transzszib végigmegy Oroszországon?) megoldása most az lesz, hogy Kínán keresztül csinálok egy vlagyivosztoki kanyart.

Aki gyerekkorában olvasta Jules Verne Sztrogoff Mihály című kalandregényét (esetleg látta valamelyik filmadaptációt), nem nyugodhat, amíg el nem jut az ott gyakran emlegetett Irkutszkba Omszkon és Tomszkon keresztül. Ehhez csak le kell szállni itt-ott a transzszibről, és kis kitérőt kell tenni a fő útvonalról. Ennyit igazán megér.

Már szóba került Mongólia. Ugye nem kell tovább magyarázni?

Aztán Tibet? Vonattal, Pekingből?

Ha már Oroszországon át vezet az út, miért ne nézném meg a magyar történelem egyik legjelentősebb eseményének, nagyapák, dédapák elbeszéléseinek és számos legendának a helyszínét/színhelyét, a Don-kanyart?

Nyilvánvaló, hogy egy igazán nagy vonatútnak Hongkongban kell véget érnie. Hogy miért, arra még nem dolgoztam ki a részletes elméletemet. Van még egy kis időm. Mindenesetre onnan repülök vissza, ha minden jól megy.

Lesz még persze egy csomó más is a fejlécben jelöltekhez képest. Gyerekkori és frissebb álmok, helyek, fotók, ételek, italok, emberek.

Ja, és nem kell megijedni, ez nem egy vasútbuzi blog lesz mindenféle furcsa szakszavakkal és vonatszámokkal, de persze a magukat az előbb említett kategóriába sorolókat is szeretettel látom az oldalon.

Szóval van egy ilyen blog. Magamnak és nektek.

Lájkoljátok, kommenteljétek és osszátok a facebookon!
facebook.com/akeletibolhongkongba