A harkovi állomáson éjjel 2-kor, frissen zuhanyozva, a maradék ukrán pénzt rubelre váltva, egy orosz nénivel és a hozzá tartozó bácsival, valamint egy kisebb csoport, valamilyen Kaukázus-környéki nyelven beszélő muszlim fiatallal várakoztam. Késett a vonat Szimferopolból.
A Szamovárnál - éjjeli csendélet a harkovi pályaudvaron
Mikor ázsiai külsejű, harminc körüli útitársammal (mint másnap elmondta, apja koreai, anyja ukrán, ő ukrán állampolgár, és láthatólag elég rosszul viseli, amikor az országa határőrei poénkodnak a származásán) beléptünk a hálókocsifülkébe, ott már horkolt egy ötvenes úr. Szépen vasalt piros csíkos inge egy vállfán függött.
Kupébelső Harkov és az ukrán-orosz határ között
Úgy készültem, hogy macerás lesz a megérkezés Oroszországba. A schengeni idők előtti reflexeket beélesítve azon kattogtattam az agyam, miket kérdezhet az orosz határőr/vámos, és azokra milyen válaszokat fogok majd adni. Hova megyek, mikor megyek, miért megyek, mennyi pénz van nálam, milyen vízumom van stb. A hangulaton az utaskísérő hölgy (provodnyíca) által átadott orosz belépőkártya félhomályban történő kitöltése sem javított.
Orosz hálókocsi éjjel
„Ez a mienk, ez ukrán. Ez meg mi?” – pillantott a magyar útlevélre az orosz határőr, röviddel azt követően, hogy hajnali négy körül feltépte a fülke ajtaját. „Ööö, Vengrija” – mondtam segítőkészen, valamint erősen hunyorogva.
„Gyere ide!” – kiáltotta tökéletes magyarsággal. Mielőtt felocsúdhattam volna, bevitt egy övön alulit: „szar a szekered”, aztán még valami káromkodásszerűt, amit nem tudok felidézni. Amikor megkérdeztem, hogy honnan tudja ezeket, azt válaszolta - oroszul -, hogy Kárpátalján született.
Gyors pecsételés, egy határozott, magyar „viszontlátásra” és hozzá egy kacsintás. Hát így érkeztem meg 53. külföldi országomba, Oroszországba.
