A Keletiből Hongkongba

Az előző részben meglátogattuk Joulupukkit, a lappföldi Mikulást, most megnézzük, honnan jönnek a rénszarvasai.

Mivel a Télapó-parki rénszarvasok elég lehangoló, leginkább megviselt vidámparki pónikra emlékeztető látványt nyújtottak, meg amúgy is jobban érdekelt az ennél kicsivel autentikusabb élmény, a faluban szintén megtalálható utazási irodában befizettünk egy rénszarvasfarm-látogatásra. Oké, ez is nyilván turista tempó, de ez volt az elérhető legjobb opció.

Ari, a rénszarvastenyésztő minibuszával és nyugdíjazott kutyájával érkezett.

Kutya az anyósülésen

A félórányi útra fekvő Sielijärvi felé azt mondta, nem sokra menne a rénszarvasait és az éttermét látogató turisták nélkül. Ennek némiképp ellentmondva azért hozzátette, hogy a nagy kereslet miatt bármennyi rénszarvashúst el tudna adni. Mindenesetre ebből a célból évente általában 40 állatot vág le (a legjobb 7-8 hónapos és másfél éves koruk között) a húsukat pedig a szigorú előírások miatt a rovaniemi húsgyárnak adja el, onnan vásárolja vissza az éttermében felszolgálandó mennyiséget.

A tavalyi éve egyébként kicsit erősebb lett volna, ha nem viszi el 15 rénszarvasát a farkas.

Anyaszarvas. Bizony, ennél a fajtánál a nőstény is növeszt agancsot.

Ari, a gazda meglazította a szárított zuzmóval teli zsák száját, miközben Vertti, a szánhúzó rénszarvas vánszorogva ért be a célba.

- Ezt a harmadik kört elég lassan tette meg Vertti. Biztos elfáradt - próbálkoztam.

- Dehogyis, csak már unja.

Váratlanul úgy adódott, hogy közvetlenül karácsony előtt három napot (inkább nettó másfelet) tölthettem az északi sarkkörön, Lappföld fővárosában, Rovaniemiben.

Ez a régió Joulupukki, a finn Mikulás hazája, vagy még inkább a mára világhírűvé vált finn Télapó-ipar központja.

A 60 ezres Rovaniemi Helsinkitől nagyjából 800 kilométerre fekszik, az északi sarkkörtől mindössze 8 kilométerre délre.

Útközben: Helsinki evangélikus katedrálisa, előtte II. Sándor orosz cár szobra, valamint a karácsonyi vásár

A finn fővárosból autóval megállás és hóviharok nélkül 9 és fél óra lenne az út, repülővel nagyjából másfél óra, a buszos tortúra pedig legalább 15 órát vesz igénybe.

Ezeknél kétségtelenül menőbb vasúton utazni, pláne egy ilyen blog olvasói számára. A Helsinkiből a mostani menetrend szerint 18:52-kor induló, autókat is szállító vonat másnap reggel 7:47-kor fut be Rovaniemibe.

Helsinki főpályaudvara

Én mindenesetre a lehető legkevésbé menő módon, repülővel érkeztem.

Rovaniemi reptere

Bevásárlás a reptér és a szállás között. Aki odafigyelt az iskolában, felfedezheti a nyelvrokonság egyik bizonyítékát: veri = vér. (A makkara meg = hurka, de ez most mellékes.)

Érkezés a szállásra. A falhoz támasztott eszközt használják hólapátként.

Rovaniemiben az idei év legrövidebb napján, december 22-én 11:08-kor kelt a nap, és 13:23-kor már le is nyugodott, vagyis kemény 2 óra 15 percen át volt világos (Budapesten aznap 8 óra 26 percig volt fent a Nap).

Ezzel együtt sokkal kevésbé van sötét, mint azt az ember várná, a mindent beborító hó ugyanis visszaveri a fentről és a közvilágításból érkező fényt. Nem is beszélve a sarki fényről, amely errefelé évente több mint 200 éjszakán látható, ha épp nem felhős az ég.


Felhős volt.

Hajnali fél 12 Rovaniemiben

Eléggé beakadt a rénszarvas-tematika

Még a templomban is rénszarvassal illusztrálják az evangéliumot: "Légy jóakarója a te ellenségednek hamar, a míg az úton vagy vele."

Na de mi van a Mikulással?

Hamarosan odaérünk, de előbb pár szó Rovaniemiről. Az mindenképpen érdekes ugyanis, hogy a ma meglehetősen békésnek tűnő város szinte teljesen elpusztult a második világháborúban. 1944 szeptemberében a korábban a németekkel szövetséges finn kormány - a románok pár héttel korábbi lépéséhez hasonlóan - átállt: fegyverszünetet kért Moszkvától, és támadásba kezdett az országban tartózkodó mintegy 200 ezer főnyi német hadsereg ellen. Ez lett a kevéssé ismert lappföldi háború.

A németek a számukra értékesebb nyersanyaglelőhelyek, illetve a Norvégia és Svédország felé meglévő kapcsolat biztosítása érdekében észak felé kezdték meg az evakuálást és - a felperzselt föld stratégiájának jegyében - az ország ipari, közlekedési infrastruktúrájának módszeres elpusztítását.

Ennek megfelelően a finnországi német erők főparancsnoka, az ausztriai horvát családból származó Lothar Randulic 1944 októberében elrendelte a rovaniemi középületek felrobbantását. A terv túlteljesült, ugyanis október 13-án a város pályaudvarán egy lőszerszállító szerelvény felrobbant (nem kizárt, hogy a finn partizánok aktív közreműködésének köszönhetően), a keletkezett tűzben és a következő nap harcaiban pedig Rovaniemi épületeinek 90 százaléka megsemmisült.

A hazáért - a háború áldozatainak emlékműve, karácsonyfával

Bármennyire meglepő, ennek nem kevés köze van Joulupukkihoz és az ő Rovaniemi melletti falujához. Alább kiderül, miért.

Szóval nézzük meg Joulupukkit, a finn Mikulást.

De miért Joulupukki?

A téli napforduló környékén tartott ősi germán ünnepségsorozat neve jul, jól, yule stb. volt. Ez olvadt később egybe a keresztény karácsony hagyományával, így például svédül, norvégül és dánul a mai napig jó "jul"-t kívánnak karácsonykor.

Az északi germán gyerekeknek az ajándékot és a büntetést is sokáig a julbock, a julebuk, a julebukk vagy valami ilyesmi nevű lény, vagyis a télünnepi kecskebak, kecskeember hozta.

Az egyszeri finn - aki ugye nem germán, hanem finnugor nyelvet beszélt - ezt Joulupukkinak értette. Mivel pedig valószínűleg nem nagyon izgatta a szó eredeti jelentése, a rossz gyerekeket korbácsoló rém helyett lassan ugyanezt a szót kezdte használni az északon lakó, nagy szakállú emberre is, aki karácsonykor rénszarvasszánnal közlekedik, és akinek a figurája az idők során egybeforrt a 3-4. században élt jóságos Szent Miklós püspökével.

A Télapó-falu vagy Santa Claus Village, finnül Joulupukin Pajakylä egy Rovaniemi belvárosától 10 perces autóútra fekvő, Mikulás-tematikájú, ajándékboltokkal, ajándékboltokkal, éttermekkel és ajándékboltokkal, valamint ajándékboltokkal és éttermekkel gazdagon ellátott giccspark élménypark, búsuló rénszarvasokkal, továbbá váltott műszakokban dolgozó Joulupukkival és krampusszal (joulutonttu), és sok-sok, főleg kínai, japán, orosz, brit, német és persze belföldi turistával.

Turisták igazoló pecsétért állnak sorban a felfestett sarkkörön. Kisebb probléma, hogy a valódi sarkkör párszáz méterrel északabbra húzódik.

Szomorú rénszarvas szolgálatban

Ha az ember túlteszi magát a kommerciális sokkon, remekül szórakozhat, akár ingyen is. A parkba, sőt maga Joulupukki 9-től 19 óráig nyitva tartó irodájába sincs belépődíj.

Joulupukki irodája. A nyitvatartási idő az ajtón.

Télapó itt van. Balra az élő közvetítés képei.

A falon hírességek képei. Járt itt Hszi Csin-ping kínai elnök és Szergej Viktorovics Lavrov orosz külügyminiszter is.

Joulupukki kidobóembere tartja féken a tömeget

Az üzemeltetők nyilván abban bíznak - nem alaptalanul -, hogy a gyerekek úgyis kikönyörgik maguknak a télapós sapkát, hűtőmágnest, vagy a legnagyobb plüss rénszarvast - és persze a közös fotót a Mikulással. Ez utóbbi a látogatást megörökítő, letölthető videóval együtt 40, anélkül 30 euróba kerül. Saját felvételt készíteni természetesen nem szabad.

A rendszer azonban nem teljesen magyarturista-biztos. A Mikuláshoz való sorbaállás közben lettem figyelmes arra, hogy az előttem állt gyerekek már egy ideje kijöttek, viszont a Joulupukki-irodából sugárzott élő közvetítés szerint még mindig bent vannak. Tehát az élelmes utazó az ingyen wifire támaszkodva, jó időzítéssel a Mikulástól kijőve is tud lőni magáról egy rossz minőségű screenshotot a saját telefonján, esetleg megkérheti az otthon maradt rokonait ugyanerre. Én kissé eltaktikáztam a dolgot, későn találtam meg a kabátzsebemben a telefont, így csak ezt a képet sikerült pukkantanom.

Kalózfelvétel az otthagyott Joulupukkiról. Kissé felháborodottnak tűnik.

Bár - egy ideje már felnőttként - eleinte kimondottan hülyeségnek tűnt, sőt a sor láttán először ki is fordultunk a Joulupukki-iroda épületéből, a Mikulással való kézfogás és rövid diskurálás remek élmény volt, érdemes volt az ezt korábban abszolvált útitársakra hallgatni. Sőt Joulupukki és fotós kis barátja még magyarul is tudott pár szót!

És hogy lett ebből biznisz?

A háborúban elpusztult Rovaniemi újjáépítését és a régió turizmusának beindítását az amerikaiak által dominált, UNRRA nevű segélyszervezet is támogatta. Ennek az eredményeit jött ide megszemlélni 1950 júniusában Eleanor Roosevelt, a korábbi elnök özvegye, aki az ENSZ emberi jogi bizottságában képviselte az Egyesült Államokat. A helyi vezetők azt találták, ki, hogy a neves vendéget a reptérről a városba vezető 4-es főút mellett, az északi sarkkör vonalán álló faházban fogadják. Ezzel csak annyi gond volt, hogy az épület még nem létezett. Az egy éjszaka alatt elkészített tervek alapján egy hét alatt épült meg a kunyhó, a legenda szerint a vendég landolásával egy időben szerelték fel rá az ajtót.

A ma is megtekinthető Roosevelt-házban aztán folyamatosan növekedett a turisták száma, akik innen küldték ismerőseiknek az északi sarki pecséttel ellátott képeslapokat. 1965-ben egy második faházat húztak fel, aztán szépen sorban az újabbakat.

A háttérben a Roosevelt-kunyhó. Az oszlopsor elvileg az északi sarkkört jelzi.

A finn állami turisztikai hivatal pedig állítólag 1984 decemberében döntött úgy, hogy felállít egy Télapó-munkacsoportot, hogy elindítsa Joulupukkit a világhír, a turisták tömegeit pedig Rovaniemi és általában Lappföld felé. Az állami támogatással világszerte turnézó "igazi Mikulások" és a folyamatos médiakampány erős branddé, a finn országimázs részévé tették a Télapó lappföldi verzióját, egyértelműen lenyomva a hasonló svéd, norvég és egyéb próbálkozásokat. Mostanra már évi 300 ezer turista keresi fel Rovaniemit.

Póni helyett rénszarvas

A falu térképe pedig mára így néz ki.

A következő részben ellátogatunk egy valódi rénszarvasfarmra, és a motoros szánt is kipróbáljuk.

Addig egy esti kép a Télapó-faluból. A tornyos házban rendel Joulupukki.

Bízom benne, hogy kellően sokakat irritál, hogy Phenjan helyett többnyire Pjongjangot írok, amikor Észak-Korea fővárosa kerül szóba.

De hát fenjannak kell mondani, nem? Nem.

A pjongjangi/phenjani Dzsucse-emlékmű

Vigyázat, okoskodás következik!

A vonat a dandongi állomáson töltött közel három óra után elindult az észak-koreai határváros, Szinuidzsu felé. Mégpedig a „Kínai-Koreai Barátság hídján”. És vajon kik építették a kínai-koreai barátság hídját? Úgy van: a Japán Birodalom. 1937 és 1943 között. Kétségtelen, hogy Korea és Kína nagy részének brutális japán megszállása erősítette a két nép barátságát, a híd azonban csak 1990 óta viseli ezt a nevet.

A nemzetközi jelleg kellő kidomborítása érdekében említsünk meg még egy országot, amely ugyancsak jelentős szerepet játszott a táj formálásában. Ez az Amerikai Egyesült Államok, különösen pedig annak légiereje, amely 1950-51-ben - hogy a Kínából a frontra érkező utánpótlást nehezítse - lebombázta ezt hidat és a közvetlenül mellette állt, 1911-ben épült vashidat is. Ez utóbbit nem is építették újjá - állítólag azért, hogy az amerikaiak ne tagadhassák le a rombolást. (Az egyébként megvan, hogy az Holdra elsőként leszállt ember, Neil Armstrong 78 bevetést hajtott végre a koreai háborúban pilótaként?)

A Kínai-Koreai Barátság hídja a Jalu folyón

- Kéne venni sört az útra – jegyezte meg valaki.
- Hülyeség. Majd veszünk a vonaton. A kínai vonatokon folyamatosan oda-vissza tologatnak ilyen kajás kocsikat, nyugi – reagáltam fölényeskedve.

Hiba volt.

Miután az észak-koreai utazási iroda képviselőjétől megkaptuk a papírokat, a pekingi főpályaudvarra metróztunk.

A vasútállomás előtti tér nem nyújtott éppen váratlan látványt, hiszen Mongóliából megérkezve is volt alkalmam végigsodródni rajta, a zsizsegés azonban remekül passzolt amúgy is felfokozott hangulatomhoz.

Az 1959-ben átadott pekingi főpályaudvar. Az épület tetején lévő felirat kínai betűit állítólag maga Mao Ce-tung rajzolta.

A stadionnyi jegypénztárba is benéztem. Már az előző nap is szórakoztatónak találtam a sorban álló tömeget és a szerencsejátékot, amely abból adódott, hogy az egyes ablakok felett kizárólag általam ismeretlen, kínai nyelvű feliratok jelezték, milyen jegyet lehet ott venni.

A játéknak volt még egy eleme. A sor ugyanis szinte egyáltalán nem haladt az ablakokhoz két oldalt előrenyomuló, üvöltve jegyet rendelő, kiterjedt rokonsággal rendelkező potenciális utastársak és még inkább a jegyüzérek miatt. Sikerült azonban szövetséget kötnöm egy erősen méltatlankodó amerikai fekete nővel, akivel végül felváltva hárítottuk el a két oldalról érkező támadásokat.

A jegypénztárhoz két okból kellett beállnom. Egyrészt azért, mert a tibeti utazási iroda emailben küldte el a két héttel később esedékes Peking-Lásza vonatútra szóló foglalásomat, ezt kellett kiváltanom, másrészt meg jegyet kellett vennem Harbintól Vlagyivosztokig. Ez utóbbi csak Szuifenhéig, az orosz határig sikerült, a tibeti jegykiváltás viszont csont nélkül: a belógatott kódra és az útlevelemre simán megkaptam a jegyet.

Melyik sorba álljak?

Észak-Koreába tehát egyáltalán nem lehetetlen, de még csak nem is nehéz bejutni - ez az előző posztból már kiderült.

Hogy miért vagyunk hajlamosak ennek az ellenkezőjét hinni, arról még fogok írni.

Akkor most lássuk, én hogy jutottam be. Nem szívesen deheroizálom magamat, de ki fog derülni: nem követelt meg különösebb menőséget.

Elég részletes lesz.

Szóval ott tartottunk, hogy Peking, „161 Hotel”.

Cse elvtárs, a Korea International Travel Company, az észak-koreai IBUSZ pekingi képviselője elővette az úti dokumentumokat: a módosított programot, a tourist cardnak nevezett vízumokat és a négy főre szóló Peking-Pjongjang vonatjegyet.

 Kínai, orosz és német: hivatalos nyelvek a Peking-Pjongjang vonatjegyen

Közben megérkeztek barátaim is. Ketten egy másik szállodában laktak.

- Magyar nyelvű idegenvezetőt kértem, Pjongjangban, a pályaudvaron fogja várni Önöket – mondta Cse. Összenéztünk: erre az opcióra egyáltalán nem gondoltunk.

A pekingi Lisi hutongban található „161 Hotel” kávézójában, a bejárattal szemben ültem, kissé feszülten.

Kisvártatva egy élére vasalt szövetnadrágot és fehér, rövid ujjú inget viselő, vékony férfi lépett be a szállodába, a kezében aktatáskával. Körülnézett, majd határozott léptekkel felém indult.

Cse elvtárs volt az, az észak-koreai állami utazási iroda pekingi képviselője.

Három órával később már az Észak-Koreába tartó vonaton ültem.

Cse elvtárs – később így emlegették a fővárosban, Pjongjangban – a vízumokat és a vonatjegyeket hozta. Az, hogy felismert, nem volt különösebb csoda, jó előre megkapta a fényképemet a közvetítő utazási irodától. Tudta, milyen arcot kell keresnie.

Cse elvtárs udvariasan bemutatkozott - angolul. Leült, kinyitotta az aktatáskáját – talán inkább diplomatatáskának kellene nevezni – és elővette a szükséges papírokat.

- Tessék – tette elém a kinyomtatott útitervet. A piros sorokra mutatott. - Módosítottam a programot: mint tudja, az esőzések miatt nem lehet feljutni a Mjohjang-hegyre. Ehelyett, ahogy kérték, Vonszanba mennek.

David, a brit utazási iroda vezetője erről pár nappal korábban már írt nekem egy emailt, amelyet a netmentes Góbiban tett kirándulás után még Ulánbátorban olvastam el. Arra a kérésemre viszont, hogy akkor legyen helyette a Japán-tenger partján fekvő Vonszan, nem válaszolt. (Mint később kiderült, éppen az esküvőjére készült.) Igazából meg is lepődtem, hogy mégis milyen gördülékenyen mennek a dolgok. Vagyis inkább úgy, ahogy normálisan menniük kell.

Már az út legelején is be akartam venni a programba Vonszant, David azonban akkor azt mondta, oda nem lehet elmenni. Legnagyobb sajnálatomra ugyanezt mondta a Szarivon városban lévő, Rákosi Mátyásról elnevezett, még a koreai háború alatt magyarok által felépített kórházra is. Oda most nem is jutottam el. Vonszanba viszont igen.

A vonszani tengerpart

De hogy került a képbe David?

Impresszionista, kísérleti műalkotás következik.

Két másodperc az észak-koreai filmgyárból? Két másodpercnyi bébipanda? Két másodperc a mongol Nádam fesztiválról? Két másodperc tibetiszerzetes-mantra? Két másodperc Don-kanyar?

Talán két éve láttam egy olyan videót, amely egy amerikai figura egy évéről szólt. Folyamatosan videózgatott, és a felvételekből kivágott napi egyetlen másodpercet, amely szerinte jellemző volt arra a 24 órára. Az így összeollózott 365 szekundum visszanézése pedig természetesen megváltoztatta az életét stb. stb.

Na, az alábbi videó remélhetőleg senkinek az életét nem fogja megváltoztatni, mindenesetre az önkényesen kiragadott napi (nem egyszer, hanem) háromszor (és nem egy, hanem) két másodpercek - az eredeti hanggal - egész jellemző benyomásokat kelthetnek a 69 napos útról a Keletiből Ukrajnán, Oroszországon, Mongólián, Észak-Koreán, Kínán át Hongkongig.

Nincs csalás: minden napról pontosan 3 snitt, és minden snitt pontosan 2 másodperces. Tehát amikor jórészt utazással telt a nap, akkor a videó adott másodperceiben is ez a domináns motívum, ha pedig ennél lényegesen eseménydúsabb volt, akkor is csak három snitt van, hogy az idő múlása arányos látsszon.

Ha kíváncsi vagy arra, hol készült az adott felvétel, kapcsold be a feliratozást. (Úgy látom, ehhez a youtube oldalán kell nézni a videót, a beágyazott verzión nekem valamiért nem működik.)

A videóklippel ellentétben ez a műfaj megkövetel bizonyos fokú odafigyelést, tehát például gyereknevelés közbeni háttér-számítógépezésre, vagy egyterű munkahelyen történő unaloműzésre kevéssé alkalmas. Érdemes ezért nyugodt körülmények között, asztali gépen és mindenképpen hanggal nézni. (Mondjuk ez utóbbiban pont hasonlít a videókliphez.)

Íme: