A pekingi Lisi hutongban található „161 Hotel” kávézójában, a bejárattal szemben ültem, kissé feszülten.
Kisvártatva egy élére vasalt szövetnadrágot és fehér, rövid ujjú inget viselő, vékony férfi lépett be a szállodába, a kezében aktatáskával. Körülnézett, majd határozott léptekkel felém indult.
Cse elvtárs volt az, az észak-koreai állami utazási iroda pekingi képviselője.
Három órával később már az Észak-Koreába tartó vonaton ültem.
Cse elvtárs – később így emlegették a fővárosban, Pjongjangban – a vízumokat és a vonatjegyeket hozta. Az, hogy felismert, nem volt különösebb csoda, jó előre megkapta a fényképemet a közvetítő utazási irodától. Tudta, milyen arcot kell keresnie.
Cse elvtárs udvariasan bemutatkozott - angolul. Leült, kinyitotta az aktatáskáját – talán inkább diplomatatáskának kellene nevezni – és elővette a szükséges papírokat.
- Tessék – tette elém a kinyomtatott útitervet. A piros sorokra mutatott. - Módosítottam a programot: mint tudja, az esőzések miatt nem lehet feljutni a Mjohjang-hegyre. Ehelyett, ahogy kérték, Vonszanba mennek.
David, a brit utazási iroda vezetője erről pár nappal korábban már írt nekem egy emailt, amelyet a netmentes Góbiban tett kirándulás után még Ulánbátorban olvastam el. Arra a kérésemre viszont, hogy akkor legyen helyette a Japán-tenger partján fekvő Vonszan, nem válaszolt. (Mint később kiderült, éppen az esküvőjére készült.) Igazából meg is lepődtem, hogy mégis milyen gördülékenyen mennek a dolgok. Vagyis inkább úgy, ahogy normálisan menniük kell.
Már az út legelején is be akartam venni a programba Vonszant, David azonban akkor azt mondta, oda nem lehet elmenni. Legnagyobb sajnálatomra ugyanezt mondta a Szarivon városban lévő, Rákosi Mátyásról elnevezett, még a koreai háború alatt magyarok által felépített kórházra is. Oda most nem is jutottam el. Vonszanba viszont igen.
A vonszani tengerpart
De hogy került a képbe David?
