A pekingi Lisi hutongban található „161 Hotel” kávézójában, a bejárattal szemben ültem, kissé feszülten.

Kisvártatva egy élére vasalt szövetnadrágot és fehér, rövid ujjú inget viselő, vékony férfi lépett be a szállodába, a kezében aktatáskával. Körülnézett, majd határozott léptekkel felém indult.

Cse elvtárs volt az, az észak-koreai állami utazási iroda pekingi képviselője.

Három órával később már az Észak-Koreába tartó vonaton ültem.

Cse elvtárs – később így emlegették a fővárosban, Pjongjangban – a vízumokat és a vonatjegyeket hozta. Az, hogy felismert, nem volt különösebb csoda, jó előre megkapta a fényképemet a közvetítő utazási irodától. Tudta, milyen arcot kell keresnie.

Cse elvtárs udvariasan bemutatkozott - angolul. Leült, kinyitotta az aktatáskáját – talán inkább diplomatatáskának kellene nevezni – és elővette a szükséges papírokat.

- Tessék – tette elém a kinyomtatott útitervet. A piros sorokra mutatott. - Módosítottam a programot: mint tudja, az esőzések miatt nem lehet feljutni a Mjohjang-hegyre. Ehelyett, ahogy kérték, Vonszanba mennek.

David, a brit utazási iroda vezetője erről pár nappal korábban már írt nekem egy emailt, amelyet a netmentes Góbiban tett kirándulás után még Ulánbátorban olvastam el. Arra a kérésemre viszont, hogy akkor legyen helyette a Japán-tenger partján fekvő Vonszan, nem válaszolt. (Mint később kiderült, éppen az esküvőjére készült.) Igazából meg is lepődtem, hogy mégis milyen gördülékenyen mennek a dolgok. Vagyis inkább úgy, ahogy normálisan menniük kell.

Már az út legelején is be akartam venni a programba Vonszant, David azonban akkor azt mondta, oda nem lehet elmenni. Legnagyobb sajnálatomra ugyanezt mondta a Szarivon városban lévő, Rákosi Mátyásról elnevezett, még a koreai háború alatt magyarok által felépített kórházra is. Oda most nem is jutottam el. Vonszanba viszont igen.

A vonszani tengerpart

De hogy került a képbe David?

Kicsit hátrébbről indítok.

Valószínűleg sokak számára meglepő lesz, de

Észak-Koreába egyáltalán nem nehéz bejutni.

Már ha nem dél-koreaiak vagyunk. Ők csak kivételes esetben utazhatnak be. Csak nagyon kevesen vehetnek részt például a rendkívül megható-megrendítő családlátogató utak valamelyikén. Pár éven át dél-koreai pénzből, külön erre a célra épült szállodákba is érkezhettek dél-koreaiak, ezt azonban 2008-ban egy idős déli nő vitatott körülmények közötti lelövése, majd a Cheonan nevű dél-koreai hadihajó 2010-es elsüllyesztése miatt leállították.

A szállodákat egyébként egy észak-koreai származású, gazdag déli üzletember, a 2001-ben elhunyt Csung Dzsu Jung vállalatának pénzéből építették. Talán mond valamit a cég neve:

Hyundai.

Tehát a főszabály az, hogy a dél-koreaiakon kívül bármilyen turista bemehet – még amerikai is –, csak hozza a keményvalutát. A keménynek számító valuta pedig leginkább az euró, a dollár és a kínai nép pénze, a renminbi.

人民币

Érdekes helyzetek adódnak ebből Észak-Koreában, amikor a turisták által látogatható ajándékboltokban rendszeresen kiderül, hogy az euró váltópénze tulajdonképpen a kínai jüan.

Ajándékbolt Keszongban. Sok euró - sok ginzeng.

Utunk során – Észak-Koreában három barátommal jártam – találkoztunk sok brit turistával, azután németekkel, hollandokkal, osztrákokkal, tajvaniakkal, malájokkal, indiaiakkal. Messze a legtöbb látogató viszont – ki gondolná? – kínai.

Pjongjangban azt hallottuk, hogy évi százezer turista fogadása lenne a cél, azonban az utóbbi években inkább csak harmincezren érkeznek, főleg kínaiak. Az út során egyébként az elejtett megjegyzésekből többször kiderült: észak-koreában nem túlzottan kedvelik őket, a pénzükre viszont nagy szükség van. Nyugati turistából évi 3-4 ezer érkezik az országba, ami elenyésző például a hasonló dél-koreai számokhoz képest, de kevésnek éppen nem mondható. Főleg ha figyelembe vesszük a „népi demokratikus” Koreáról a nyugati világban kialakult képet.

Az amerikaiakra visszatérve: éppen tavaly tartóztattak le Pjongjangban egy idős amerikai turistát. Merrill Newman már a visszaútra várva ült a repülőn, onnan szedték le a rendőrök. Durva élmény lehetett. A koreai háború veteránja volt, és háborús bűnökkel vádolták. Végül 42 nap múlva – miután nyilvánosan bocsánatot kért a koreai nép ellen elkövetett állítólagos bűneiért – kiengedték az országból. Amerikai veterán olvasóim mindenesetre kétszer is gondolják meg...

Felszállásra várva a pjongjangi kifutón

Nem túl világos okokból (állítólag például egy Bibliának a hotelszobában hagyásáért) jelenleg is fogva tartanak és perrel fenyegetnek két amerikait, akik turistaként érkeztek az országba, és az észak-koreaiak szerint ellenséges cselekedeteket hajtottak végre.

Egy másik és teljesen más típusú történet főszereplője két amerikai újságíró, Laura Ling és a dél-koreai származású Euna Lee. Ők nem turistaként érkeztek, hanem tiltott határátlépésért ítélték őket 12 év kényszermunkára 2009-ben. Szabadon bocsátásukat személyesen Bill Clinton exelnök járta ki Pjongjangban Kim Dzsong Il akkori vezetőnél.

Bármennyire is hátborzongatók ezek a történetek, ezek a kivételek. Észak-Korea a szabályokat betartó turisták  számára biztonságos országnak mondható. Ebben persze nagy szerepet játszik az, hogy az előre egyeztetett programtól eltérni nem lehet, és mindenhova két idegenvezető – ők természetesen egymást is figyelik – és egy sofőr kíséri a turistacsoportokat.

A turistacsoport mérete pedig az egy főtől az egy busznyi mennyiségig terjed.

Az egyik pjongjangi reggelinél beszélgettem egy huszonpár éves német fiúval, aki maga volt a csoport.

Igen, őt is két idegenvezető és egy sofőr kísérte.

Az egyes látnivalóknál általában van egy helyi, harmadik idegenvezető is. Itt éppen Kim Ir Szen szülőházánál.

Akkor most számoljunk is le gyorsan egy legendával, az észak-koreai titkosszolgálattal megküzdő, felvételeit az országból élete kockáztatásával kicsempésző hős riporterével. És itt természetesen nem a fent említett, illegálisan bejutott és elfogott amerikai újságírókról van szó.

Nyugatiként Észak-Koreába gyakorlatilag három módon lehet bejutni.

Egyrészt valamely humanitárius segítséget nyújtó szervezet munkatársaként, de legalábbis hozzájuk csapódva. (A magyar baptisták például sok éve végeznek nagyon tiszteletre- és támogatásra méltó munkát Észak-Koreában.) Másrészt hivatalos diplomáciai vagy kereskedelmi delegáció tagjaként. Nagynéha elhívnak oda pár külföldi újságírót is, hogy például egy rakétakilövésről tudósítsanak.

Ha jól megfigyeltük, egyelőre a hős riportereknek nem osztottak lapot. Bizonyám, hiszen ha nem – kivételesen – segélyszervezettel, ők is csak – és most jön a harmadrészt – turistacsoporttal tudnak bejutni az országba.

Igenigen, jogos a felvetés: őket is két idegenvezető kíséri. Plusz a sofőr.

Az, hogy mekkora hőstett ilyenkor kiállni egy hivatalos vezetéssel meglátogatott múzeum elé, és a kamerába nézve beszámolni a rezsim szörnyűségéről, azt mindenki eldöntheti saját ízlése szerint.

Van itt ennél sokkal súlyosabb ügy is.

Sokan emlékezhetnek arra a nemrégiben Észak-Koreában készített videóra (egyrészt direkt nem linkelem, másrészt meg nem is találom), amelyen egy szakállas brit muki szupertitkosnak tűnő felvételeken komoly arccal jamesbondosat játszik. Ő a BBC kiváló riportere - egyéb, általam nem ismert érdemeit én sem szeretném elvitatni -, aki egy mit sem sejtő, a London School of Economics akkori és korábbi hallgatóiból álló turistacsoport tagjaként akciózott, a csapat vezetőjével együttműködésben.

Az egyébként érdekes részeket is tartalmazó felvételekből világosan kiderül, hogy – legalábbis főszabály szerint – egyáltalán nem tilos videózni, még akár felkonfokat felvenni sem. Számtalan olyan videó van a youtube-on – és én is csináltam jó pár ilyet – amelyen az idegenvezetők szeme láttára beszél bele a valaki a kamerába. A felvételeket gond nélkül ki lehet hozni, senki sem ellenőrzi őket. Ehhez tehát nagy hősiesség nem kell.

Dél-Korea felé mutat az északi katona Panmindzsonban

Hogy ahhoz mi kell, hogy valaki egy csoport tagjaként, tilosnak minősített helyeken, az idegenvezető kérése ellenére is videózzon, az már egy másik kérdés.

A hős riporter először is veszélybe sodorta saját csoportja tagjait, amiért az egyetem később tiltakozott is, a BBC pedig elnézést kért.

A hallgatóknak komolyabb bántódásuk valószínűleg nem esett volna, de azért senkinek nem kívánnék pár nap észak-koreai fogdát deportálásra várva, az ezzel járó lelkiállapottal. Ha kemény a fickó, akkor legalább az operatőrével együtt kettesben alkot turistacsoportot. Mint láttuk, ez simán lehetséges lett volna. Ha pedig igazán kemény, akkor azzal próbálkozik, amivel a két amerikai, akiről feljebb már szó volt.

A legalább ennyire durva dolog viszont az, hogy a csoportot kísérő idegenvezetőket ezért nagy valószínűséggel elővették. A fegyelmi vége pedig ott minden különösebb cécó nélkül a koncentrációs tábor lehet.

Perszepersze, az idegenvezetők nyilván jelentéseket írnak a titkosszolgálatnak, sőt talán ők maguk is titkosrendőrök. Lehet. Viszont egy olyan társadalomban, amelyben gyakorlatilag mindenki megfigyel mindenkit, ezen nincs különösebb fennakadni-/meglepődnivaló.

Nekünk talán a legnagyobb élményt éppen a magyarul tudó észak-koreai idegenvezetőnkkel történt találkozás, és a vele folytatott beszélgetések sora jelentette. Akárkinek, akármiről, akármit is jelentett, még most is elborzasztó belegondolni abba, hogy adott esetben akár bántódása is eshet valami hülye miatt. Igyekszem, hogy ne én legyek ez a hülye.

Na de most akkor mi van Daviddel és Cse elvtárssal??

Hamarosan kiderül.

 EZ A BLOG MÁR NEM FRISSÜL. AZ ELÉRHETŐSÉGEIMET MEGTALÁLOD EZEN A LINKEN