Csak, miután eljöttél onnan. Nem érdemes a hozzátartozókat feleslegesen túlaggódtatni.
Az elmúlt hetet – nyolc nap Mongólia és két kínai éjszaka után – Észak-Koreában töltöttem.
Kim Il Szong (oroszosan Kim Ir Szen) és Kim Dzsong Il szobra előtt meghajlásra készülő ifjú pár
Észak-Korea után visszatérni a már csak egyre kevesebb külsőségben kommunista Kína fővárosába elsőre a megtévesztésig olyan, mintha a korlátlan szabadság földjén járnánk, emellett legalább húsz, vagy inkább harminc évet ugrottunk volna előre az időben. Pedig Kínában is tiltott például a Facebook és még egy csomó más is (olyannyira, hogy most itt ezt az oldalt sem tudom megnyitni), de van internet, egyszerűen lehet telefonálni, kínai sim-kártyát venni, a boltok tele vannak áruval és jól öltözött, jól táplált vásárlókkal, az ország túlnyomó részén külföldiként szabadon lehet utazni, fényképezni, a helyiekkel beszélni, és senki nem erőltet az emberre semmilyen állami propagandát. Sejthető: Észak-Korea nem ilyen hely. Nagyon nem.
A japán megszállás alóli felszabadulás emlékére emelt Diadalív alatti metrómegálló Pjongjangban
Ezzel együtt Észak-Korea a szabályokat elfogadó turisták számára jelenleg nem veszélyes ország. Persze nincs kizárva, hogy a helyzet hirtelen megváltozik, és a kölcsönös fenyegetőzés és propagandahadjárat valódi háborús feszültséggé alakul, de ez valójában sem a rengeteg nehézséggel küzdő északiaknak, sem a délieknek és amerikai szövetségeseiknek nem érdekük, nem beszélve a régió más országairól, Kínáról, Oroszországról, Japánról. Meg úgy egyáltalán a Föld nevű bolygóról.
Bár Pjongjang (így fogom írni az északi fővárost, nem pedig az eredeti kiejtéshez nem túlzottan hasonlító Phenjannak) az idei tavaszi feszültség csúcspontján felmondta az 1953 júliusa óta érvényben volt tűzszünetet (békét soha nem kötött a két fél), gyakorlatilag ugyanaz a helyzet, mint az elmúlt évtizedekben: brutális haderő-koncentráció a két Koreát elválasztó vonal mentén és folyamatos, néha erős, néha még erősebb feszültség, sok-sok propagandával és kardcsörtetéssel – mindkét oldalról.
A határ Panmindzsonban Észak-Koreából nézve - a barakkok felénél lévő vonaltól kezdődik Dél-Korea
Észak-Korea egészen elképesztő, különleges, természeti szépségekben bővelkedő ország, de valahogy egészen más, mint amilyennek az ember előre elképzeli.
Aki teheti, menjen el, és nézze meg a világ legfurcsább államát, főleg amíg még ilyen. Ugyanis – fogadásom van rá – sokáig már nem lesz ilyen. Hogy miért, arról később fogok írni. Meg a Kim-dinasztiáról és arról is, hogy milyen morális dilemmákkal kell megküzdenie annak, aki Észak-Koreába látogat.
Kim Il Szong szülőházának kútjából vizet húzó gyerekek
Egyelőre túl sok kép, benyomás cikázik a fejemben. Egy mai, képzeletbeli expresszionista villámfestményen mindenesetre megörökíteném azt, hogy milyen érzés száz méterről szembenézni két, a Korea-közi határ déli oldalán álló amerikai tiszttel (elképzelhető, hogy milyen lehet ugyanez egy észak-koreainak). Rajta lennének a képen a Kim-múmiák előtt – a lábnál, aztán balról, aztán jobbról; a fejnél nem! – hajlongó nyugati turisták, a piramis alakú hegyek, a végtelen rizsmezők és a szűkös rizsfejadagot beosztó háziasszonyok, továbbá a sofőr vezette autóból kipattanó, aztán a boltban dollárért nyugati szeszesitalt vásárló észak-koreai káder. Aztán rákerülnének a pjongjangi metróban félhomályban zötykölődő, szürke és zöld ruhás, Kim-jelvényes, lehajtott fejű emberek, az először szigorú tekintetű, de aztán őszinte mosolyukat leplezni képtelen katonalányok, a barcelonai világbajnokság után Pekingből hazafelé vonatozó észak-koreai szinkronúszó válogatott és a mindenhol lelkesen integető úttörők.
És sok-sok emlékmű Kim Il Szong elvtárs dicső tetteiről.
Bocs, anya!
