Október elején készítettem ezt a képet a Párizstól északra fekvő Saint-Denis-ben. Aki fogékony a szimbólumokra, pláne a történelmiekre, értékelni fogja.

Az előtérben az igen kifejező elnevezésű Jövő Generáció Egyesület képviselői. A muszlim civil szervezet és oktatási központ a honlapja szerint „egy projekt Allahért”, és arab nyelvet, iszlám tudományokat, például a Korán helyes olvasását tanítja az érdeklődők minden korosztályának.

A háttérben balra a városháza zászlóval, jobbra pedig a francia civilizáció egyik kiemelkedő építménye, a Saint-Denis székesegyház látható. Itt nyugszanak Charles Martel, magyarosan Martell Károly hamvai. Igen, ő az, aki 732-ben, a frank hadak vezéreként a Poitiers-i csatában megállította az iszlám terjeszkedését Nyugat-Európában.

Nehéz lenne ennél erősebb kortárs jelképet találni a történelem forgandóságáról.

Főleg, hogy a muszlimok legyőzőjének sírjától mindössze egy kilométerre délre, negyedórás sétára fekszik Franciaország nemzeti stadionja, a Stade de France, ahol 2015. november 13-án három - a fenti egyesülettel nyilván nem összeköthető - iszlamista terrorista öngyilkos merénylettel támadt a frankok utódaira.

A katedrálistól csupán párszáz méterre északnyugatra áll az a ház, amelyben a francia rendőrség november 18-án órákon át harcolt az egyébként nem helyi terroristákkal.

2011-es adatok szerint Saint-Denis lakosságának 30 százaléka Európán kívül született. A 18 évnél fiatalabbak körében viszont már több mint 70 százalék azok aránya, akiknek legalább az egyik szülője bevándorló, mégpedig többnyire magrebi, fekete-afrikai, vagy török.

Ezzel el is jutunk „a kisebbség illúziójának” nevezhető jelenséghez: egy mostani pillanatfelvételen hiába tűnik többséginek egy bizonyos csoport, ez a helyzet akár - mint ebben az esetben is - már egyetlen emberöltő alatt gyökeresen megváltozhat.

Bármennyire is nehéz ezt elfogadni, az életerős „jövő generáció” jelentős része a legkevésbé sem az ősz hajú, elvándorló, eljelentéktelenedő egykori többséghez való integrációjával van és lesz elfoglalva.

Annál is kevésbé, mert az ezekben az évtizedekben Nyugat-Európába érkezőket már nem a hatvanas évek rideg beilleszkedési kényszere, hanem - az állami rendszerek mellett - egy kiépült muszlim infrastruktúra is várja: boltok, éttermek, mecsetek, medreszék, egyesületek és adott esetben lángoló tekintetű iszlamista aktivisták. Valamint jó eséllyel a munkanélküliség és a kilátástalanság, amely pedig az előzőkkel együtt kiváló táptalajt biztosít a radikalizálódáshoz.

Félreértés ne essék: önmagában nincs gond sem a muszlim hentessel, sem az arabtanulással, sem a hagyományőrző egyesületekkel. A baj akkor van, ha az ezt az infrastruktúrát kihasználó radikálisok által kínált életmód vonzóbb a fiatalok számára, mint amit a visszahúzódó „többség” képes nyújtani. Márpedig Nyugat-Európa sok városában éppen ez a helyzet.

De kanyarodjunk vissza Saint-Denis-hez és székesegyházához, amely nem csak Martell Károlyról híres.

A város és a bazilika névadója Saint-Denis, vagyis Szent Dénes, Franciaország védőszentje, aki Párizs - akkor még Lutetia - első püspöke volt, és akit Krisztus után 250 körül keresztény hitéért lefejeztek. A legenda erősen morbid folytatása szerint a mártír püspök a kivégzés helyszínétől - amelyet ettől kezdve Montmarte-nak, a mártírok hegyének hívtak - egészen a ma róla elnevezett településig cipelte saját fejét. 

Sírjára épült a székesegyház, amely később a frank és francia uralkodók temetkezési helyévé, a francia kulturális örökség egyik kiemelkedő darabjává vált, hasonlatosan a székesfehérvári, jóval szerencsétlenebb és szégyenletesebb sorsú bazilikának a magyar történelemben betöltött szerepéhez. 

A francia forradalom nagyobb dicsőségére 1793-ban a 42 király, 32 királyné, 63 herceg és a többi itt nyugvó sírját szervezett módon feltörték, a maradványokat széthordták, illetve tömegsírba dobálták. A megtalált csontokat a Bourbonok visszatérése után osszáriumba, közös csontkamrába gyűjtötték össze.

Martell Károly is ott forog valahol.

(K#H)