A vonat a dandongi állomáson töltött közel három óra után elindult az észak-koreai határváros, Szinuidzsu felé. Mégpedig a „Kínai-Koreai Barátság hídján”. És vajon kik építették a kínai-koreai barátság hídját? Úgy van: a Japán Birodalom. 1937 és 1943 között. Kétségtelen, hogy Korea és Kína nagy részének brutális japán megszállása erősítette a két nép barátságát, a híd azonban csak 1990 óta viseli ezt a nevet.
A nemzetközi jelleg kellő kidomborítása érdekében említsünk meg még egy országot, amely ugyancsak jelentős szerepet játszott a táj formálásában. Ez az Amerikai Egyesült Államok, különösen pedig annak légiereje, amely 1950-51-ben - hogy a Kínából a frontra érkező utánpótlást nehezítse - lebombázta ezt hidat és a közvetlenül mellette állt, 1911-ben épült vashidat is. Ez utóbbit nem is építették újjá - állítólag azért, hogy az amerikaiak ne tagadhassák le a rombolást. (Az egyébként megvan, hogy az Holdra elsőként leszállt ember, Neil Armstrong 78 bevetést hajtott végre a koreai háborúban pilótaként?)
A Kínai-Koreai Barátság hídja a Jalu folyón
Ez a félig álló híd külön turistaattrakciót jelent, olyannyira, hogy 2006 óta a kínai kulturális örökség része. Épen maradt szakaszán lehet Kínából a legközelebb jutni Észak-Koreához - a Jalu folyó közepéig. Majdnem.
A Jalu északi partján kiépített sétányon végig turisták - kínaiak - álltak, fényképezték, videózták és távcsővel nézték a számukra is nagyon izgalmas szomszédos országot, azt a keveset, ami onnan látszik belőle.
És hogy mit lehet látni onnan? Főleg fákat és kéményeket. Meg egy óriáscsúszdát és a hozzá tartozó vízi parkot. Az észak-koreaiak láthatóan igyekeznek a legbarátságosabb látványt nyújtani a kínai oldalról leskelődőknek.
A déli partra érve, a menetirány bal oldalán erősen lepusztult gyárépület tűnt fel, majd az első észak-koreai katona. Az izgatottságtól majdnem lecsúsztam a levideózásáról, de az utolsó pillanatban sikerült felrántanom a kamerát az ablakkeretről.
Átkelés a Jalun - videón
A katona után pedig bicikliző emberek és a sínek mellett tevékenykedő munkások következtek. Az út későbbi szakaszán is sokhelyütt lehetett csoportokban dolgozó embereket látni. Legalábbis úgy tűnt, valami nagyon fontosat csinálnak, például gazt szednek a sínek közül.
Amint később idegenvezetőnk is elmondta, a családokat – általában harmicat - pan nevű kisebb csoportokba szervezik. A pan vezetője – általában egy érettségizett nő – mondja meg, mikor milyen társadalmi munkát kell végezniük a panba tartozóknak. Ez lehet utcaseprés, hólapátolás, fűültetés, gazszedés, bármi, ideértve a parasztok megsegítéseként végzett mezőgazdasági munkát is. A pan vezetőjének kell befizetni a fűtés és az áram árát is tartalmazó lakáshasználati díjat (a fizetés 2 ezrelékét), és ő jelzi, mikor, hol lehet szert tenni különleges árucikkekre, például gyümölcsre, zöldségre, húsra, háztartási eszközökre.
Az idegenvezető azt nem tette hozzá, hogy a panok az emberek folyamatos megfigyelésének, ellenőrzésének az eszközei is egyben. Ha valamely pantaggal problémák vannak, kerüli a munkát, iszik, a pan vezetője jelenti ezt a járási bizottságnak, aztán – ha még mindig gond van vele – a munkahelynek.
Külön fizetést a panvezető ezért a munkáért nem kap, viszont a háztartásbeliknek járó helyett férfi élelmiszer-fejadaghoz jut. A háztartásbeli nő állami fejadagja hivatalosan napi 300 gramm, a dolgozó férfié 700 gramm, a diáké 400 gramm. Ennek 30 százalékát kukoricában kell kiadni, a többi rizs. Tessék osztani-szorozni.
Ráadásul ezek csak a hivatalos számok, vagy inkább célkitűzések. A valóság ennél rosszabb, főleg a fővárostól távol eső területeken. Pont észak-koreai utunk után írta az egyik dél-koreai lap, hogy a World Food Programme nevű szervezet szerint az észak-koreaiak 80 százaléka (az előző évben még 87 százaléka) nem jut elég élelmiszerhez, az ötévesnél kisebb gyerekek 20 százaléka pedig súlyosan alultáplált. Ugyanez a híradás számolt be arról, hogy Észak-Korea az előző évhez képest 14 grammal tudta emelni a kiosztott napi élelmiszer-fejadag átlagát. Így lett 397 gramm. Vagyis 40 deka. Egy teljes napra. Idén márciusra sikerült az államilag kiosztott fejadagokat 410 grammra feltornázni.
És ez már jelentős előrelépés a kilencvenes évek nagy éhínségéhez képest, amikor az árvizekkel súlyosbított gazdasági összeomlás és a katasztrofális politika miatt bizonyos időszakokban az állam egyáltalán nem volt képes élelmiszert osztani. Egyes becslések szerint minden tizedik észak-koreai éhenhalt.
A szinuidzsui állomáson közel két órát állt a vonat. Ez alatt történt a határ- és vámellenőrzés.
A mellettünk lévő vágányon egy majdnem teljesen szétrohadt, de láthatóan még használt kocsikból álló tehervonat állt. Lefényképeztem. A vágány mellett álló katonák egyike ezt észrevette, szigorú arckifejezéssel rám mutatott, majd határozott intésekkel leparancsolt a vonatról. Én ezt nem tartottam jó ötletnek, így a sunnyogást választottam. Nem szálltam le, és aztán a katona sem erőltette a dolgot, valószínűleg azért sem, mert közben elkezdődött a vonaton a határellenőrzés.
Szinuidzsu állomáson
A határőrök és a vámosok nem volt sem barátságosabbak, sem mogorvábbak egy átlagos magyar kollegájuknál mondjuk 15 évvel ezelőttről. Legnagyobb sajnálatunkra az útlevelünkbe pecsétet nem kaptunk, csak a Cse elvtárstól Pekingben kapott papírokat ellenőrizték.
Azt már előre tisztáztam az utazási irodás Daviddel, hogy nem tilos bevinni sem fényképezőt, sem telefont, sem videókamerát, bár a GPS-szel ellátott eszközök problémásak lehetnek.
A problémásság a határon abban nyilvánult meg, hogy az észak-koreaiak azt kérdezték, van-e nálunk iPhone (így konkrétan) és GPS-es videókamera. A fényképezők egyáltalán nem érdekelték őket. A kamerámat hosszasan forgatták (bár sosem használtam ezt a funkcióját, volt rajta egy jókora GPS felirat), aztán felírták az adatait, ahogy a telefonoknak is.
A bőröndök közül csak egyet túrtak át alaposan.
A vámos megtalálta a Lonely Planet Korea című útikönyvét. Korea, tehát az északi és a déli országról is szó van benne.
Leült, és lapozni kezdte. Minden képet megnézett. A szituációból egyértelmű volt, azt akarja látni, hogy néz ki Dél-Korea. Hangosan felnevetett, amikor egy delfines képhez ért.
A Pekingtől velünk utazó észak-koreai szinkronúszó lányok papucsait egyenként ellenőrizték. Ez után a lányok eltűntek, majd nagyjából 20 perc múlva lihegve szálltak fel újra a vonatra.
Arra a kérdésre, hogy hol voltak, pár angol szóval és főleg mutogatással elmagyarázták, hogy kiszaladtak a városban található Kim-emlékműhöz, és meghajlással köszönték meg a nagy vezetőknek, hogy külföldön képviselhették a hazájukat.
A kedvenc szinkronúszóm
A sportolók nagyon barátságosak voltak. A kölcsönös kínaikeksz-kínálás csúcspontján legnagyobb meglepetésünkre a lonelyplanetes vámos is visszatért a fülkénkbe, immár civil ruhában. Szárított apró halakat tett be a közösbe. És nyugatinak tűnő kínai cigarettát vett ki onnan.
Még a szinuidzsui állomáson leszálltam, és fényképezni kezdtem. Egy katonalány is belekerült a szórásba. Feldúlt arckifejezéssel közelített felém, vadul rikoltozva, hadonászva, hogy töröljem ki a fotót. A peronon addig unott arccal cigiző egyik hálókocsi-kalauzunk – ő már ugye haver volt – erre megragadta a katonalányt, és vihogva mutogatott, hogy na, most fényképezzem le. A lánynak láthatóan tetszett az évődés, azonnal kiesett a komor katona szerepéből, nevetett.
Lehet, hogy hülyén hangzik, de mindez megnyugtató volt.
A vonat hosszan elnyúló rizs- és kukoricaföldeken haladt végig. A Szinuidzsu-Pjongjang vasútvonal pont az egyébként kevés művelhető területtel rendelkező, hegyes ország legtermékenyebb vidékén megy keresztül.
Rizs
Pjongjangba megérkezni, a vonatból kinézve látni az addig csak filmekből, képekről ismert emblematikus épületeket egészen eforikus érzés volt, és ebben csak kis – bár nem elhanyagolható – szerepet játszottak a Dandongban beszerzett, alkoholtartalmú italok.
A Keletiből indult utazás 39. napján, közel 12 ezer kilométernyi vonatozás után megérkezni az út legizgalmasabb, ráadásul még a család előtt is titokban tartott állomására semmihez sem hasonlítható élmény volt.
De miért mentem egyáltalán Észak-Koreába?
És most akkor Pjongjang vagy Phenjan?
Ezekről is lesz szó a következő bejegyzésekben.
Van viszont itt még egy videó. Érdemes megnézni.
